Drótos Andris - Balassagyarmat

Szombat este. Az arcom még mindig piros a hidegtől, szemeim pedig enyhén gyulladtak. Mi sem tesz jobbat ilyenkor, mint a gép elé ülni! De tele vagyok vegyes érzelmekkel, gondolatokkal a mai nappal kapcsolatban és úgy döntöttem, leírom őket első felindulásból.

Reggel szerencsére nem kellett korán indulni és már-már rutinszerűen elkészültem időre. (A rutin azt jelenti, hogy ez idén már a második alkalom volt...) A szokásosnál később érkeztünk a helyszínre, de mégis volt időm az első futam után pályát bejárni és melegíteni is. Sőt, elég régóta most álltam a legközelebb ahhoz, hogy a tervezett bemelegítést normálisan megcsináljam. Először egyedül keringtem egy kicsit, majd Fityisszel látogattuk meg a város rejtekútjait.

A pálya a tavalyihoz képest változatosabb kacskaringósabb lett és belekerült egy felfutás is. Ez utóbbival csak az volt a gondom, hogy az előtte lévő túl magas palánk miatt sikerült majdnem fűbe, vagyis földbe harapni.

A rajt előtt lett áthelyezve maga a rajtvonal, illetve az időmérő felszerelés. Ez jó döntés volt, már tavaly is túlnőtte a mezőny az iskolai focipályát, az ici-pici rossz szájízt csak az okozta, hogy tulajdonképpen előre látható volt, hogy idén is így lesz. A felvezető kör már nem tetszett annyira, elfogadom, hogy szét kellett rázni a mezőnyt, viszont ez így utolsó utáni pillanatban inkább zavart okozott. Legalábbis bennem.

És akkor hajrá! Elég jól indult a verseny, de a lendületem csak az erdős részig tartott. Valahogy nem találtam a helyem a bringán, a kanyarokban állandóan lassultam, nem jó íveken mentem, rengeteg energiát pazaroltam az újabb és újabb kigyorsításokra. Mindenhol fejre akartam állni; volt egy bokor, amihez körről-körre közelebb kerültem. Még egy kör és a közepében landolok... Leginkább az egyenes részeket élveztem, ahol jó kis sprinteket nyomtunk Fityisszel. Illetve, mint kiderült, nem is annyira jót, mert vagy négyszer sikerült bevágnom elé, vagy rövidre zárni az ívet. Ezekért utólag is elnézést kérek, nem volt szándékos lassítás. (A mai bringakezelésemet elemezve még tudatosnak is nehezen nevezém.)

kergetni és kergetve lenni

A másik izgalmas játék Pityikusz üldözése volt, akit egyszer ugyan sikerült utolérni és megelőzni az emelkedőn, de aztán megmutattam neki, hogyan tudok egy buckának hajtva majdnem fejre állni... az eddig is csálé kormányom még furcsább szögben állt a továbbiakban, és az üldözés tétje is elúszott.

Az utolsó előtti körben, miután kikászálódtam a kedvenc bokrom alól, Fityisz eltűzött mellettem. Most próbáltam véletlenül sem elé vágni, de valahogy nem sikerült vele együtt tempót váltanom sem. Nem voltam még halálomon, egyszerűen az addig beállt ritmust nem bírtam felpörgetni... és ez így maradt a célig. Hatodiknak értem be a csoportban.

Mindent összevetve az egyik legizgalmasabb pálya volt. Lehet azt mondani, hogy montis, lehet ezzel vitatkozni... lényegében tökmindegy. Ez a verseny számomra fejben dőlt el. Biciklizni kéne és nem pontokat számolni, helyezéseken gondolkodni menet közben, vagy kifogásokat, mentségeket keresni. Hová vezet a teljesítmény- és eredménykényszer? Ha elmúlik a varázs, akkor mi marad?! (Jó lenne, ha ezt nem felejteném el jövőre sem.)

Lábjegyzet:

Eddig azt hittem, hogy a szlovákoknál milyen egy csoda dolog a biciklizés, hogy mennyire jól gondolkodnak róla és milyen szuperül csinálják. Ha én sziklát vagy hegyet mászok Szlovákiában és ereszkedéshez ledobom a kötelet, “Pozor! Lano!”-t kiáltok; Svájcban “Achtung! Seil!”-t. Ehhez képest, amikot a szlovák versenyző egy artikulálatlan-agresszív “hej” kíséretében majdnem belök a fák közé, az elgondolkodtató. Akárhányadik helyen is áll.

Lábjegyzet 2.:

A másik illúzióvesztés. Cser Gabi master 1-ben indult. Sic transit gloria mundi.